Egy szó, ami egyszerre vált ki mosolyt, nosztalgiát és némi szégyenérzetet. Régóta motoszkált a fejemben, hogy írjak a giccsről. Többször is nekifutottam már, de mindig megakadtam valahol — rájöttem, hogy nem lehet ezt a témát felületesen kezelni. A giccs ugyanis sokkal összetettebb annál, mint hogy egyszerűen elutasítsuk vagy kinevessük; elfogadóbb, mélyebb megértésre van szükség hozzá, hogy igazán lássuk, mit is jelent valójában. Legalábbis nekem.

Amilyen könnyű észrevenni, annyira nehéz megmondani, hogy pontosan mi is a giccs. 

Egy biztos: az otthoni giccs sokunk gyermekkorát meghatározta.

A „giccs” fogalma gyakran pejoratív értelemben jelenik meg a művészetelméletben és a hétköznapi beszédben egyaránt. A legtöbben úgy tekintünk rá, mint az esztétikai minőség hiányának jelére – a „jó ízlés” ellentettjére. Azonban a giccs ennél jóval többet árul el: társadalmi mobilitásról, kulturális aspirációkról, történeti traumákról és közösségi emlékezetformákról is mesél.

A giccs: tükör, nem ítélet

Megmutatja, honnan jövünk, mire vágytunk, miben hittünk. Néha suta, néha túlzó, néha nevetséges – de mindig emberi. A giccs tehát gyakran a helyi adottságok és vágyak kompromisszumos eredménye.

A giccs túldíszít, idealizál, és nem szégyelli, hogy kicsit „túl sok”.

Azaz a giccs nem egyszerűen rossz ízlés, hanem a modernitás és a polgárosodás mellékterméke.

A giccs utánzása nem hamisítás, hanem vágykép – egy forma, amihez nem férünk hozzá, de legalább a kontúrját megidézzük.

Nemrég egy kedves fotós ismerősömmel dolgoztam együtt a márkáján. Az volt az egyik legszebb koncepció, amivel az utóbbi időben találkoztam: újszülötteket szeretne fotózni az otthonukban, az első napok meghitt, nyers, valódi pillanataiban – filterek és stilizált díszletek nélkül. A beszélgetéseink során említette, hogy sok család, akikkel kapcsolatba kerül, szégyelli a saját lakását. Nem érzik elég jónak, elég szépnek, hogy ott készüljenek képek róluk és a családjukról – és az emberek inkább elbújnak ezek elől, mintsem elfogadják őket. Emiatt sokan inkább a már-már nevetségesen elcsépelt, stúdiófotózásokat választják. Karácsonyi fotózásokról nem is beszélve…

Ez pedig végső soron a giccs és a látszatkultúra egyik legnagyobb motorja.

Ma már nem kell üveghalat vásárolnunk ahhoz, hogy valami túl sok legyen.

Elég csak belépnünk az Instagramra vagy Pinterestre, ahol milliónyi tökéletesen stilizált enteriőr, szabályos reggeli kompozíció, harmóniába rendezett nappali, letisztult színekbe komponált gyerekszoba zúdul ránk. Nincs por, nincs kábel, nincs élet – csak esztétika.

Szerintem ez is egyfajta giccs.

Nem az utánzáson vagy a túlzáson keresztül, hanem a valóságtól való eltávolodás által. A közösségi média vizuális nyelve mára olyan mértékben szabályozza az otthonainkról alkotott elképzeléseinket, hogy sokszor már nem is a saját ízlésünk, hanem az algoritmus diktálja, mit gondolunk szépnek.

A „szép” ma gyakran egyenlő a minimalizmussal,

a természetes anyagokkal, a monokróm palettával. A „jó ízlés” pedig valahogy mindig skandináv akcentussal beszél. De ez az esztétika – bármennyire is harmonikus és tudatos – egy bizonyos kulturális háttérhez kötött. Ami egy oslói vagy stockholmi lakásban hiteles, az egy udvarhelyi vagy mezőségi otthonban nem biztos, hogy élni tud. Mert máshol gyökerezik, máshoz beszél.

A kortárs lakberendezési kultúrában a giccs új olvasatot kapott.

Az irónia, az eklektika, a retródivat teret enged annak, hogy a korábban lesajnált dísztárgyak új esztétikai szerepet kapjanak. A falvédő ma már nem ciki – hanem statement. Egy vintage rózsás szőnyeg vagy régi, túlzó csillár hibrid enteriőrökben posztgiccsé, stíluselemmé válik.

A giccs egyik leggyakoribb eszköze az utánzás és funkcióvesztés

Egy ananász alakú kancsó, egy hatalmas kerámia cipő, amiből virág nő, vagy egy plüssbagoly, ami órát tart a hasán.

Számomra a giccs alfája és omegája a kerti törpe – és nem véletlenül.

A líceumban volt egy magyar tanárnőnk, aki mindig azzal ijesztgetett minket, hogy „Ha nem tanultok rendesen, ti bizony kerti törpéket és műgólyákat fogtok faragni!” Művészeti suliban ez nem egyszerű fenyegetés, hanem egyenesen halálos ítéletnek tűnt. :)) Szerintem, ha bárkit megkérdeznék, mi jut eszébe elsőként a giccsről, a kerti törpe biztosan benne lenne a top ötben. És mégis, ezek a kis piros sapkás figurák olyan makacsul ragaszkodnak az erdélyi kertekhez, mint egy rossz vicc, amit egyszerűen soha nem tudsz elfelejteni.

Az első agyagtörpék megjelenése óta tart róluk a vita, de nem érdemes fintorogni, a kerti törpe élt, él és élni fog, hiába az esztéták fanyalgása….

Számomra a giccs második legszembeötlőbb példája, az erdélyi kertben a pálmafa. Borzasztóan tájidegen és a gazdagság és a luxus jelképei szeretnének lenni. Ez a fajta túlzás pedig számomra a giccs lényegét ragadja meg — a természetes harmónia helyett inkább a megjátszott, erőltetett mutogatást.

Egyébként teljesen megértem, engem is lenyűgöznek a mediterrán kertek. De nem illenek a helyi tájhoz és klímához. Sokkal jobban szeretem, ha a kertem tükrözi azt a környezetet és kultúrát, amiben élünk, mert így válik igazán otthonná.

Giccs, mint gazdagság és bőség szimbolikája

Ilyenkor a giccs nem csupán esztétikai választás, hanem egyfajta büszkeség és kiteljesedés, a „nekünk is jár” érzés megjelenítése.

Mesterséges népieskedés

Ugyanakkor hajlamosak vagyunk a „magyaros” vagy erdélyi népi motívumokat olykor túlzó, giccses formában alkalmazni, mintha egyenesen a múlt parafrázisát szeretnénk leutánozni. Másrészt viszont, pont az ellenkező irányba is eltolódunk: hagyományainkat elhagyva a nyugati trendek vak követőivé válunk, miközben egyre kevésbé ismerjük és értékeljük a saját kultúránk gazdag vizuális világát. Pedig a múltunk tele van olyan inspirációval, amelyből bátran meríthetünk, és amely autentikusabb, mélyebb kapcsolatot teremt a környezettel és önmagunkkal.

Más kultúramintákhoz hasonlítás vágya

A giccs gyakran abból a vágyból fakad, hogy valaki egy másik, idegen kultúrához szeretne tartozni, mert azt gondolja, hogy ott „jobb” vagy „kívánatosabb” az életforma, az esztétika, az otthon. Ez a beteljesületlen vágy pedig az utánzásban és a stílusok céltalan összemosásában nyilvánul meg. Például egy olcsó utánzat egy antik bútorról nem autentikus tiszteletadás, hanem inkább egyfajta művi pótlék – ami valójában elidegenít minket a saját gyökereinktől. Ez az idegenhez való tartozás iránti vágyból fakadó utánzás az egyik leggyakoribb forrása a giccsnek. Nem arról van szó, hogy néhány egzotikus tárgy vagy motívum kerül be az erdélyi térbe, hanem amikor a lakás vagy a kert mintha egy távoli ország vagy kontinens mása lenne.

Ki dönti el, hogy mi a giccs?

Nem létezik egységes, végleges ítélet a giccsről — inkább egy folyton változó dialógus az ízlésről, kultúráról és társadalmi normákról. Talán épp ez teszi a gicset annyira izgalmassá és személyessé.

Zárásként hadd valljak be valamit.

Az utóbbi években azt hiszem megtanultam, hogy a világ nem csupán szép vagy ízléses dolgokból áll, hanem nagyon is emberi vágyakból, törekvésekből, hibákból és próbálkozásokból. A giccs ma már számomra nem annyira ízléskérdés, mint tükrözés.

Nem azt mutatja meg, hogy mi tetszik, hanem hogy mi számít. És ez nagy különbség.

Néha azon kapom magam, hogy amit régen szinte „vizuális sértésként” (ha van ilyen szó, szerintem nincs) éltem meg – ma már mosolyogva fogadom be. Vagy legalábbis megtanultam nem harcolni ellene.

Ott vannak például a múzeumi shopokban kapható festménymintás tárgyak. Egy korszak, egy életmű, néhány euróért rákerül egy hűtőmágnesre, egy sálra, egy bögre falára. Ez baj? Igen. Vagy talán csak ellentmondásos. Mert ezek a tárgyak egyszerre próbálnak közelebb hozni valami magasztost – és közben le is egyszerűsítik azt. Fogyaszthatóvá tesznek valamit, amit eredetileg nem fogyasztásra szántak. Elsőre talán ártalmatlannak tűnik – egy emlék, egy játékos utalás, egy kulturált szuvenír. De ha jobban belegondolunk, ezek a tárgyak egy elég sajátos logikát követnek: átalakítják az eredetileg szellemi és művészi értékeket hordozó műveket piacképes dekorációvá.

Ez az én giccs-gyengém: a Van Gogh mintás vízforralóm :)) Szóval igen, ezek a múzeumi szuvenírek lehetnek giccsesek, de nem kell az egészből filozófiai vitát csinálni. Egyrészt szeretem Van Gogh festményeit, másrészt a hétköznapi életben is tudok kapcsolódni az ő jellegzetes színpalettájához — legyen szó az öltözködésemről vagy a lakberendezésről. Ez egyszerűen az én kis vizuális örömöm, egy módja annak, hogy a művészetet nemcsak a galériák falain, hanem a mindennapjaimban is jelen érezzem. És nem aggódom, emiatt biztosan nem fog megbüntetni a stílusrendőrség! Szóval nem kell túlkomplikálni — néha elég, ha egy tárgy egyszerűen csak örömet okoz.

Nem baj, ha van egy-két giccs az életünkben. A lényeg, hogy tudjuk, miért van ott. Ne áltassuk magunkat: vágyunk ezekre a dolgokra. Emberi dolog. Talán épp ezek a vágyak segítenek bennünket abban, hogy jobban megértsük önmagunkat – honnan jövünk, mit tartunk értéknek, hogyan látjuk a világot. És ha már választani kell, néha ez sokkal többet ér, mint a makulátlan jó ízlés.

Hiszem, hogy a giccstől való védekezés legfontosabb tényezője a megértés és a párbeszéd. Nem jó szélsőségekben gondolkodni a lakberendezésben sem. Lehet, hogy a kerti törpe a lakberendezés Zámbó Jimmyje — de az esztétikai nevelés nem a megalázásban vagy kinevetésben kell hogy megnyilvánuljon.

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz az Erdélyi otthon Facebook csoporthoz is! Ez egy közös tér, ahol megpihen az elménk azáltal, hogy benézünk egymás életterébe, otthonába. Célunk a térszemlélet-formálás és ihletmerítés, egy olyan aktív közösség létrehozása, amely tudja, a tárgyak mellett az ember is része az otthonnak.

Ha szívesen megosztanád otthonod történetét a blogon, írj nekünk üzenetet!