Minimalizmus. Manapság divatos szó, de valójában sokkal intimebb, mint amilyennek a Pinterest-fotók mutatják. Nem a fehér falak, a szürke kanapé és a monokróm lakásdekor a lényege. Hanem az, hogy a tér – ami kevés tárggyal van berendezve – hirtelen tükröt tart elénk. Kiderül, hogy tudjuk-e egyáltalán, mit akarunk ettől a tértől. Tudjuk-e, hogy mit akarunk az otthonunktól, vagy csak berakjuk, amit hozunk magunkkal – dobozostul, múltastul?

Őszintén szólva, kicsit nehéz volt elkezdeni ezt az írást. Szeretem a maximalista tereket. Az első bejegyzésem is erről szólt – színekről, rétegekről, karakteres tárgyakról, egyfajta „erdélyi bátorságról”, amivel a bolhapiacról hazahozott kacatok életre kelnek. A mai napig boldogan nézek körül egy színes, kicsit kaotikus, mégis szerethető térben. Ez az, amit ismerek. Ami otthonos.

Amióta aktívabban foglalkoztat a térszemlélet, ahogy egyre tudatosabban figyelem a körülöttem lévő tereket, lényegében amióta írjuk Csillával ezt a blogot, egy ideje érzem, hogy a térhez való viszonyom változni kezdett – és ezzel együtt én is. Most mégis itt ülök, a megszokott színek és tárgyak között, és próbálom megérteni, mit is jelent ez számomra a minimalizmus.

Nem könnyű engedni ennek a letisztultságnak. Tartottam tőle, hogy ha engedek a letisztultságnak, akkor valami fontosat vesztek el abból a személyes, eklektikus világból, amit eddig építgettem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy elkezdtem keresni azt a nyugalmat, amit egy jól átgondolt, nem túlzsúfolt tér tud nyújtani.

Less is more – de mit jelent ez igazán?

Ahogy a minimalizmusról elmélkedtem, egyre kíváncsibb lettem: vajon mások hogyan élik meg ezt az irányzatot? Csak nekem hoz felszabadulást a kevesebb tárgy, az átláthatóbb terek, a „rendetlenség nélküli rend”? Vagy mindez mások számára inkább rideg, személytelen, sőt, elidegenítő hatású?

Ezért nemrég feltettem egy kérdést az Erdélyi Otthon Facebook-csoportban, és arra kértem a tagokat, meséljenek arról, számukra mit jelent a minimalizmus – akár otthon, akár gondolkodásmódként. A válaszok gazdagok, sokszínűek és mélyek voltak. Nem lehetett nem elgondolkodni rajtuk.

A hozzászólásokból kirajzolódott egy érdekes spektrum. Voltak, akiknél a minimalizmus szinte „hazatalálásként” jelent meg. Ők beszámoltak arról, milyen megkönnyebbülést hozott, amikor megszabadultak a felesleges tárgyaktól. Többen megfogalmazták: a rend, az átláthatóság, a könnyű takaríthatóság nemcsak fizikai, hanem mentális tisztulást is hozott számukra. Sőt, akadt, aki azt írta: a minimalizmus tanította meg a jelenben élni. Megszűnt az az örök „majd jó lesz valamire” hozzáállás, és vele együtt a rendetlenség is.

Mások viszont éppen az ellenkező póluson érezték otthon magukat. Volt, aki ridegnek, személytelennek élte meg a letisztult tereket, és úgy fogalmazott: „szép, szép, de otthonra nem kéne.” Néhányan hiányolták a színeket, az emlékeket, a történettel bíró régi tárgyakat, amelyek számukra az otthon melegét jelentik.

Többen az „arany középút” hívei: olyanok, akik szívesen tisztogatják újra és újra a teret, adományoznak, szelektálnak – de nem érzik szükségét annak, hogy szinte teljesen „üresre” csupaszítsák a lakást. Számukra a cél inkább a tudatosság: hogy ami körülvesz, az valóban értéket képviseljen, és ne csupán megszokásból vagy impulzusból legyen jelen.

A hozzászólások között két gondolat fogott meg igazán, és bár elsőre különállónak tűnnek, szerintem szorosan összefüggnek.

A minimalizmus az, amikor a kevésről is sokat gondolunk. Minimalista környezetben derül ki, hogy tényleg tudja-e valaki, mit is akar attól a tértől.

És ez nem mindig kényelmes felismerés. Mert egy zsúfolt, tárgyakkal teli tér sok mindent el tud takarni. Vannak benne régi dolgok, megszokásból maradt bútorok, ajándékok, amiket nem szeretünk igazán, de „nem illik kidobni” – és ha össze is zavarodunk, el tudjuk kenni a képet. De ha minden felesleg lekerül, akkor már nincs hova bújni. Akkor meg kell kérdeznünk: mire vágyom itt? Mit szeretnék érezni ebben a szobában? Mire akarom használni ezt a teret? És sokszor kiderül: nem is tudjuk. Mert annyi ideig alkalmazkodtunk, halmoztunk, megőriztünk – hogy elfelejtettük, milyen érzés valóban választani.

Számomra tehát ez a két mondat nemcsak a lakberendezésről szól,

hanem valami sokkal személyesebbről. Arról, hogyan viszonyulunk saját magunkhoz. Hogy tudunk-e dönteni. Hogy mit tartunk meg – és mit vagyunk képesek elengedni. És nemcsak a tárgyak szintjén, hanem szokások, kapcsolatok, gondolatminták szintjén is. A tér, amit magunk köré építünk, tükre annak, amit belül élünk. Ha káosz van bennem, előbb-utóbb káosz lesz körülöttem is. Ha tisztulok belül, letisztul a tér is. Vagy épp fordítva: ha rendet teszek kívül, az segít elcsendesedni belül is.

Egy minimalista tér nem csak fizikailag tágasabb. Mentálisan is az.

Sokan gondolják, hogy a minimalizmus rideg. Hogy a fehér falak, a letisztult bútorok, a „skandináv” stílus egyféle érzelemmentes otthont jelentenek. Szerintem ez félreértés. A valódi minimalizmus nem a hidegségről, hanem az éberségről szól. Hogy jelen vagyunk. Hogy tudjuk, mit miért tartunk meg. És tudjuk, mit engedünk el.

Minimalista maximalizmusom margójára

Talán furcsán hangzik, de egyre inkább úgy érzem, létezik egyfajta minimalista maximalizmus. És ez számomra nem paradoxon. Hanem egy érettebb hozzáállás. Ahol tudom, mikor van szükség rétegekre, történetekre, játékosságra – és mikor a levegőre, átláthatóságra, tisztaságra.

Egy tárgy önmagában nem teszi a teret sem minimalista, sem maximalista módon élhetővé. Az teszi, hogy hogyan kerül oda, miért van ott, és milyen szerepet játszik abban, ahogyan én jelen vagyok benne.

Szeretem, hogy már nem címkézem a tereket – hanem figyelem őket. És ez a tudatosság tanított meg arra is, hogy nem kell „végleges döntést” hoznom a stílusomról. Nem az a cél, hogy minimalista legyek, vagy maximalista maradjak. A cél az, hogy olyan tereket teremtsek magam köré, amiben jól érzem magam.

És én valahol itt érzem most magam. Egy olyan átmeneti térben, ahol nem címkézni próbálok, hanem figyelni. Nem eldönteni, hogy minimalista vagy maximalista vagyok, hanem megérteni: mire van szükségem most? Pszichológusra vagy takarítónőre :))

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz az Erdélyi otthon Facebook csoporthoz is! Ez egy közös tér, ahol megpihen az elménk azáltal, hogy benézünk egymás életterébe, otthonába. Célunk a térszemlélet-formálás és ihletmerítés, egy olyan aktív közösség létrehozása, amely tudja, a tárgyak mellett az ember is része az otthonnak.

Ha szívesen megosztanád otthonod történetét a blogon, írj nekünk üzenetet!