Előrebocsátom, hogy nem vagyok egy BECSÜLETES OLVASÓ. Jelentsen ez bármit is. Nem vagyok a klasszikus értelemben vett könyvmoly. Ritkán olvasok és keveset. Nincs is mércém, hogy mit hogy és mennyit kellene. Sőt, rendkívül idegesítenek is ezek a teljesítmény olvasós szekták csoportok, ahogy büszkén posztolják, hogy idén 365 könyvet olvastak el. Tudom, most húzod a szemöldököd, nem az olvasással van bajom, hanem a jelenséggel.

Szóval – szinte azt írtam le, hogy nem tudok olvasni – de ez egészen más dolog. Ahogy Varró Dániel üzeni, hogy ki-ki olvasson illőt az alkatához, – ha egyszer úgy határoz, – hogy könyvet kíván a kezébe venni. – Röviden ennyi.

Ettől függetlenül merem állítani, hogy a vizuális képességeimet tagadhatatlanul a könyvespolcomnak is köszönhetem. 

Az első blogbejegyzésemben azt írtam, hogy Csilla rendkívül szépen, érzékeny és olvasmányosan ír, míg én inkább a képekben találom meg a kifejezési lehetőségeimet. Hát ezt nyilván mai napig tartom. Én továbbra is inkább megpróbálom értelmezni és megmutatni azt a szépséget, amit néha nehéz szavakkal kifejezni. Képekben természetesen.

Nade a minap álltam a könyvespolcom előtt, végignéztem a könyveimet és hirtelen szembesültem a ténnyel, hogy én mikor olvasok is, azt is milyen vizuálisan teszem! Így hát le is pakoltam néhányat, amelyek határozottan formálták a

látásmódomat, térszemléletem és ízlésem.

Nem, nem egy könyvajánló következik, hanem az elmúlt évekből néhány maradandó olvasmány, ami alakította a vizuális érzékenységemet, valamint a kreativitáshoz való viszonyomat is.

Rubik Ernő: A mi kockánk

A nyolcvanas éves sikerjátéka mára a gondolkodás örömének és a látszólag lehetetlen problémák megoldásának közismert jelképévé vált. Pedig eleinte nem is játéknak indult, hanem térbeli mozgások megfigyelésére tervezte alkotója.

Első számú tény: nem tudom kirakni a Rubik-kockát, egy oldal megy, talán kettő, de itt megáll a tudományom, azonban rendkívül foglalkoztat a története.

Másrészt mindenkinek van valami emléke ezzel a tárggyal kapcsolatban.

Régebb a könyvespolcon tartottam a Kockát, de amióta kanapét cseréltem és jött vele egy taburet is, azóta ott „tálalom” a vendégeknek. Ropi helyett. Nincs olyan vendég, aki ne venné kézbe, próbálná megfejteni és elmesélni a kockához kapcsolódó élményeit, emlékeit. Apropó, idén 50 éves.

A borító zseniális, már pusztán emiatt meg akartam venni a könyvet, aztán kiderült, hogy belül még izgalmasabb. Kövezzetek meg, de engem lenyűgöznek a szép könyvek, a konceptuális borítók, a jó tördelés. Az az első dolgom, amikor kezembe veszek egy könyvet, hogy már-már betegesen elkezdem elemezni a tördelést, betűtípusait, stb. A külső és belső kivitelezés egyaránt fontos számomra, hiszen úgy vélem, hogy az igényes formatervezés hozzájárul az olvasási élmény teljességéhez.

Ha egy szobában meg akarunk fordítani egy asztalt, egyszerűen megemljük és megfordítjuk. Viszont a Kocka esetében az egész szobát kellett megfordítanom.

A könyvben tetszett a Kocka születésének részletes leírása, a mögötte rejtőző logikai játszma és küzdelem, valamint minden apró színes kiskocka, amit Rubik Ernő magáról és az életművéről megmutatott. Lenyűgöző a gondolkodásmódja, a higgadt, kedves, jóságos és rendkívül intelligens alaphozzáállása, amivel Ernő bácsi rendelkezik. Sokat tanultam tőle, és ezért végtelenül hálás vagyok.

Számomra a design kapcsolat a természetes és mesterséges között. A természet nem ismer egzakt határokat és sorompókat: a természetben csak átmenet létezik. Az átmenet lehetőségeinek megértéséből fakad mindaz, ami inspiráció lehet a kreativitáshoz.

Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

Szerettem a csöndjét ennek a könyvnek, na meg a tárgyát, a fotográfiát is. Szeretem Bartist és szeretek fényképezni. Roppant kíváncsi voltam arra, hogy miként hatàrozza meg a fotogràfiàt egyik kedvenc szerzőm és hát egy pillanatig sem csalódtam: kivonni a valóságból az időt egy pillanatra, majd visszaadni ezt az időnek. Ez minden.

A lélek az, ami igazán fényérzékeny.

Long story short: éveken át rendszeresen fotóztam, majd a thaiföldi utazás során beejtettem a vízbe a fotógépet. Majd jópár évvel később emiatt a könyv miatt vásároltam más gépet és kezdtem el újra fotózni.

Bartis Attila fotográfusként évtizedek óta kutatja, hogy mit jelent egy fénykép, íróként pedig, hogy hogyan lehetne szavakkal megragadni a fotográfia mibenlétét, és miért nem tud fényképezés nélkül létezni. Naplójegyzetekből és „cetlikből” áll össze Az eltűnt idő nyoma.

Érdemes minél lassabban olvasni, vagy időként elővenni, és újraolvasni egy-egy fejezetét, hisz rendkívül sok érdekes felvetést, gondolkodnivalót kínál. 

Annyi történt, hogy beteljesedett a demokratikus vágy: bárkiről kép készülhessen. Ami jó és igazságos. Csak épp azzal nem számolt senki, hogy ha bárkiről készülhet kép, akkor a kép is pont annyira feledhető lesz, mint az ember.

Erdélyi konyha. Egy régi fotóm nagytatáról.

Fotó egy (mű)virágárusról Thaiföldön

Valójában minden egyes szelfi, amit készítünk, az összes jól sikerült naplementénk vagy a tegnapi vacsoránk képe, amit elraktározunk a felhőben, valamiképp az életünk kitrerjesztéséről szól a fizikai elmúlásunk utáni időkre. […] Az összes jól tárolt, vigyorgó szelfink ellenére egy hét alatt többet szorongunk, mint bármelyik kétszáz esztendővel ezelőtti felmenőnk egész életében.

Hiszem azt, hogy a világot nem elég látni, hanem meg is kell kóstolni.

A különböző kultúrák ételeinek ízei és textúrái olyan élményeket nyújtanak, amelyek mélyen formálják látásmódunkat, éppúgy, mint az olvasás, az utazás vagy éppen a képek nézegetése. Ezek az élmények inspirálnak minket, nyitottabbá tesznek a változásra, és gazdagítják életünket olyan tapasztalatokkal, amelyekre mindig szívesen visszaemlékezünk.

A keleti kultúrák tárgy és anyag tisztelete, művészi rangú kézművessége borzasztóan inspirál. Thaiföldön például lenyűgözött a színek és textúrák gazdagsága az ételekben, anyagokban, épületekben, ami ötleteket adott otthonom berendezéséhez is.

Az étel és evés is lehet esztétikai élmény. Szeretem is fotóban megörökíteni.

Szakácskönyvek. Étel és irodalom

Dragomán szerint főzèsről írni majdnem annyira jó, mint főzni. Főzésről olvasni pedig majdnem annyira jó, mint enni… Azèrt szakàcskönyveket gyűjteni is elèg laktatò!

Amit a vaslábosban nem lehet megfőzni, az nem is étel, az csak szemfényvesztés.

Van egy csomó szakácskönyvem, melyek olyan álomszép képeket tartalmaznak, hogy az ember azonnal meg akarja maga is alkotni azokat a színes csodákat. A Főzőskönyv például ugyanilyen, csak épp Dragomán itt a szavakkal bánik úgy, hogy magunkénak akarjuk tulajdonítani azokat az életérzéseket, melyeket megjelenít.

Szerintem sokan fogtunk neki miatta kenyeret sütni a kijárási tilalom alatt.

Hilde Ostby: Kreativitás

Az ötleteink mögött álló agytudomány, avagy miért az álmodozók mentik meg a világot

Már majdnem kiléptem a könyvesboltból, amikor az ajtó mellett megpillantottam ezt a könyvet. Nyilván itt is a borító fogott meg első ránézésre, majd megfordítottam a könyvet, és ez állt a hátán:

A könyv szerzője, Hilde Ostby egy őszi napon, 2016-ban szó szerint fejjel ment a falnak, amitől nem elég, hogy agyrázkódást kapott, de egész élete kizökkent medréből. Hirtelen rengeteg ötlete, gondolata támadt. Mindez hogyan függ össze a koponyasérülésével? Honnan támadnak az ötleteink? És mitől szűnik meg a találékonyságunk? Az Aliz Csodaországban sugallatára a szerző a fehér nyúl nyomába ered, és követi a sötét üregbe: megpróbálja legyőzni a belső kritikust, találkozik kedvenc olvasójával, meztelenül lebeg egy víztartályban, és az improvizációs színházat is kipróbálja. 

Ezek után nyilván megvettem. Rendkívül tanulságos, tudományos gondolatok humorral fűszerezve. Nagyon sok oldalról közelíti meg a kreativitás jelenségét, és sok művészt, sikeres embert szólaltat meg, ők miként élik meg, vagy hogyan segítik hozzá önmagukat.

Vannak emberek, akik megváltoztatják a gondolkodásunkat, akik színes, eleven álmokat, képeket tárnak elénk, mert belső világuk annyira vad és fékezhetetlen, hogy muszáj másokkal is megosztaniuk.

Nekem legtöbbször könnyen jönnek az ötletek, míg más alkalommal több munkára van szükségem ahhoz, hogy beindítsam a kreatív folyamatot. Ez a munkámból adódóan is nagyon fontos a mindennapokban. Tény, hogy számtalan dolog hat inspirálóan rám, de mégis a legfontosabb dolog számomra a csend.

Az, ha egyedül tudok maradni a saját gondolataimmal. 

Talán nem véletlen, hogy eddig a legjobb ötleteim vezetés közben születtek.

Trom Kata: Tér-lélek-tan

Nem hiába hagytam a végére. Róla már annyit beszéltünk Csillával, de a legfontosabb mégiscsak az a tény,

ha ez a könyv nincs, akkor nincs Erdélyi otthon blog sem.

Egyszerre játékos, humoros, könnyed, laza, ugyanakkor mélyértelmű, filozófiai és lélektani. De nem túlságosan spiri, mert azokat nem szeretem. Nagyon nem az én világom az önismereti könyvek. De ezt bármikor újra és újra olvasom, mert minden alkalommal újat tud mondani és tanítani nekem ez a könyv.

Valami olyan ősi tudást hordoz, ami bár lehet, hogy bennünk van, de legtöbbször nem éljük, s nem használjuk azt. Ezért hasznos, hogy emlékeztessen bennünket valami arra, hogy

a személyiségünk és lényünk kiterjedése és meghosszabbítása a saját terünk.

Nem szabályokat ismertet, hogy hogyan ‘kell’ kinéznie egy otthonnak, hanem szempontokat adott a könyv, kérdéseket, és rálátást arra, hogy hogyan létezem a saját lakásom terében. Ahogy Csilla szokta mondani sokszor,

Használjuk mi a tereket, és ne a terek bennünket.

Szóval a könyv olvasása után nagyon világossá vált számunkra, hogy nem szeretnénk egy hatszázhatvanadik lakberendezési blogot működtetni, hanem legyen ez egy közös tér, ahol megpihen az elménk azáltal, hogy benézünk egymás életterébe, otthonába.

Célunk a térszemlélet-formálás és ihletmerítés, egy olyan aktív közösség létrehozása, amely tudja, a tárgyak mellett az ember is része az otthonnak.

Azt hiszem jó úton járunk, szóval nagyon nagyon köszönjük nektek 🙂

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz az Erdélyi otthon Facebook csoporthoz is! Ha pedig szívesen megosztanád otthonod történetét a blogon, írj nekünk üzenetet!