Nem célom kifigurázni a helyet, ahol élek, hiszen azért élek itt, mert része vagyok, minden sejtemmel kötődöm ide, és nem csak azért, mert ide születtem. Tőlünk (is) függ, hogy milyen ez a hely, ezért inkább változtatni szeretnék, mintsem homokba dugni a fejemet. Azzal is tisztában vagyok, hogy itthon, Erdélyben is vannak csodaszépen elrendezett települések, amelyek megdobogtatják a szívet.

Pont ezért feltétlenül szólni kell arról is, hogy mennyire lehangoló az a nagy káosz és rendetlenség, ami fel sem tűnik, csak ha már láttunk mást is. Egységesebbet, rendezettebbet, ahol van koncepció, városrendezés, és ez utóbbit komolyan veszik, szabályozzák és büntetnek, ha kell. Nincs egy utcában ezerféle háztető, vakolat, stílus, kerítés, nincsenek tákolmányok.

Románia arculatát Nicolae Ceaușescu és apparátusának ördögi tervei szabták át a kommunizmusban, ez a mai napig meghatározza a települések képét. Az akkor tervezett városrendezéseknek és az ezzel járó bontásoknak, falurombolásoknak illetve az új, hatalmas tömbházak építésének tudható be, hogy 1989-re 51 község vált várossá Romániában. A várost érintő kommunista tervek elsőbbséget élveztek. Ezért gyorsan felépült a semmiből rengeteg tömbház, egész faluközösségek váltak tömbházlakókká mindenféle koncepció nélkül. Azaz volt koncepció:

hogy minél ellenőrizhetőbbé váljon a tömeg, minél egyformábbá váljanak az emberek, minél románabbá váljon Románia.

Kimondom, ronda, kopott tömbházlakások szürkítik és hangolják le az emberben a szépérézeket azóta is.

Ami mai szemmel szintén lehangoló, azok a magánházak, közös udvaros házak körüli tákolmányok, raktárviskók maradék építőanyagból, hullámlemezből, a körülöttük tárolt rengeteg kacat, ághalmaz, hulladékfa, kavicskupac letakarva, rajta gumikerék, hogy ne fújja el a szél, hisz jó lesz ez még valamire. De maga a tény nagyon szomorú:

egy utcán belül szinte bárki, bármilyen stílust, anyagot, méretet megengedhet magának, amikor építkezik.

Ha van is településrendezési elv és osztály, a gyakorlatban ez nem látszik a legtöbb településen.

Ez már nem csak a kommunista rezsimnek tudható be, hanem annak az életmódnak is, amely az előző, nélkülözésektől sem mentes generációt jellemzi: tegyünk félre mindent, mert még jó lesz valamire, gyűjtsük a tárgyakat, mert lehet. Mert volt, amikor nem lehetett tárgyakat venni, ezért ebből a hiány-érzetből fakadó gyűjtögető-mánia is összefügg ezzel. Sőt, a mai nagyon színes anyaghasználat és ezerféle építkezési anyag felhasználása is ebből a valamikori hiányból fakadhat, mert most van választék, mert most úgy építkezünk, ahogy akarunk, vagy amilyen akciós termékek szembejönnek velünk a nagyáruházakban.

Nem tiszteljük meg a közös tereinket.

Annak idején, amikor elkezdték beépíteni a tömbházlakások erkélyeit, beüvegezni, így mondtuk, és mi csak azért nem tettük meg, mert nem volt rá pénzünk, szóval annak idején mindenki olyan anyagokkal és olyan stílusban tette ezt, amilyet talált. Így ma ahány tömbházerkély, annyi féle. A garázsokról ne is beszéljünk, úgy nőnek ki a földből, mint a gyomok, a legtöbbjük már nagyon régi, rozsdás, azaz tákolmány.

De még mindig itt zajlik a blokkos élet egy jó része

itt találkoznak a szomszédok, maszekelnek, savanyúságot tárolnak télire, itt főzik a pálinkát, bort készítenek, és még ki tudja miket. Ez hozzátartozik a lakónegyedek közösségi életéhez, de térrendezés szempontjából nagyon silány látványt nyújtanak. Legtöbb esetben erre sem volt városrendészeti előírás, mint szinte semmire a kilencvenes években, amikor egy új világ nyílt meg előttünk.

Nyilván, túlzok, és csak egy rétegre jellemző ez a hozzáállás, de attól még láthatóan létezik.

Vegyük például Londont, szerintem sokunknak ugyanaz a kép ugrik be a városképről, ha kiejtjük Anglia fővárosának nevét:

egységes téglaházak, kis kiugró konyhaszárnyakkal, színes ajtókkal.

Az egyenházaknak tűnő sorházak azonban különböznek részleteikben, és pont ez a lényeg. A londoni házak mérete is azonos, az ablaktáblák mérete is megegyezik – az egységes méret a birodalmi rendszer intézkedéseinek köszönhető, ezzel teremtettek harmóniát a városképben, ez befolyásolja az egész környék arculatát ma is.

A nagy látáványelemek azonosak, a részletek különbözőek. Mint az ember, valamennyiünknek van keze, lába, feje, de mindannyian egyedi arányokkal rendelkezünk, egyedien viseljük a hajkoronát, ruhákat, egyedien mozgunk, egyszeri és megismételhetetlenek vagyunk.

Vagy nézzük meg az északi országok házait, udvarait. Nekem ezek a kedvenceim, ezért elfogult vagyok. Svédország lakóterei és környezetük számomra igazi békesziget. Jó megpihentetni rajtuk a szemem, jó bemenni egy ilyen térbe, jó ihletődni tőlük. Igazi oázis a léleknek az a harmónia és természetesség, amivel saját lakótereiket berendezik.

Egységként látják a környezetet, ez tetszik.

Ilyen például az a svéd-vörös szín, amely a vidéki Svédországot jellemzi.

A lakóterek, de még a pajták nagyrésze is vörös színű, amely összeköti egész Svédországot. Az 1500-as években Európában nagyon népszerű volt a királyok körében, hogy réztetőt raktak palotáikra. Svédországban fából építkeztek, ezért kompromisszumként III. Johan király úgy döntött, hogy a tetőket festeti le vörös festékkel az európaiak rézvörös színű tetőit utánozva.

A vörös gerendaházak a gazdagság státuszszimbólumai voltak.

De vannak sárga, zöld, szürke, néhol kék vagy fehér épületek is, a közös mindegyikben, hogy ugyanaz a visszafogott, pasztelárnyalat, nem pedig egy rikítóan élénk szín, amely nagy felületen zavaró a szemnek. A fehérek sem olyan rossz-ránézni fehérek, hanem kevésébé világítóak, így a fehér házak festése is népszerű például Stockholmban.

De nem kell túl messzire mennünk, itt van Torockó, a gyönyörű Torockó a maga fehér színű polgári házaival, zöld, háromosztatú fából készült ablakkeretekkel, magasított pincével, ahová elölről is be lehet menni. Egységes, harmónikus utcaképek, jó ránézni, jó itt sétálni, levegőt venni.

A világ tele van jó példákkal, és ha már egyszer láttuk őket, nehéz elfelejteni, nehéz nem összehasonlítani. Fontos azonban, hogy tudatosítsuk magunkban azt,

hogy ha építkezésről, felújításról van szó, mindig van egy utcakép, városkép, amelyhez igazodnunk kellene.

Az udvaron lévő tákolmányokat, szemetet, jó-lesz-ez még valamire kacatokat pedig tároljuk úgy, hogy másnak ne legyen szemetszúró, mert felelősek vagyunk a környezetért esztétikailag is. A közös terek a mieink is!

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz az Erdélyi otthon Facebook csoporthoz is! Ha pedig szívesen megosztanád otthonod történetét a blogon, írj nekünk üzenetet!

Az Erdélyi otthon a Pinteresten is elérhető, kövess minket ott is még több ihletért.