Nem könnyű így kezdeni egy év végi gondolatmenetet az otthonról: de nem jó most hazajönni. Furcsa dolog otthont építeni ott, ahol valaha már teljes volt minden. Amikor a hely, amihez kötődünk, épp újjászületés alatt áll, és a régi emlékek keverednek az új tervekkel, miközben minden körülöttünk változik.
Eddig csak Facebookon láttam lakáskiürítéseket, vadásztam is egy alkalommal egy vagány, antik fésülködőasztalt, amely egyszer valaki nappalijának, hálójának középpontja lehetett. Furcsa belegondolni, hogy egykor az asztal előtt vajon mi történhetett? Ki ült ide minden reggel, milyen gondolatokkal kezdte a napot.
De a tárgyak egészen másként viselkednek, amikor nem idegenek múltját érinted meg, hanem a saját szeretteidéit. Egy csésze nem csak egy csésze volt, egy fiók nem csak egy fiók. Minden tárgyhoz tartozott egy hang, egy mozdulat, egy szokás. Nem a bútor vagy a tárgy hiánya a fájó, hanem az a mozdulat, amely már soha nem ismétlődik meg: ahogy valaha valaki odasétált hozzá, megfogta, elhelyezte, használta.
Az ember azt hinné, az építkezés/újjáépítés elsősorban fizikai munka.
De közben belső folyamat is: számvetés, emlékek újrarendezése, érzések és döntések sora, amik meghatározzák, mi maradjon a múltból, és mi formálódjon át a jelen igényeinek megfelelően.
Három év Erdélyi Otthon blog írása, aktív tanulás, kísérletezés, próbálkozás mellett is nehéz döntéseket hozni, de van ami teljesen egyértelmű és természetes.
Ebben a házban egykor a főzés volt a szeretet nyelve, a közös étkezések pedig a mindennapok csendes, de határozott ritmusát adták. Ezért is szeretném, ha az étkezőasztal pontosan ott állna, ahol mindig is volt, hogy a tér megőrizze azt a rendet és melegséget, amit ezek a pillanatok adtak.
Ha a háló ablaka Barabás néni kertjére nézne, ahol a szomszédgyerekekkel játszottunk, a málnabokrok dzsungelszerű sűrűségétől a diófa árnyékáig, amely nagy szélben ijesztően hajladozott, és a kertet még nagyobbnak, titokzatosabbnak varázsolta. Egyébként ma is pont olyan ijesztőnek tűnik, de már más dolgoktól félek.
Hogyan lehet megtartani a múlt érzését úgy, hogy közben a ház a jelen igényeire is válaszoljon?
Ez nem egyszerű kérdés, és nemcsak gyakorlati, hanem érzelmi döntéseket is követel. Egy régi ház, amelyben már éltek emberek, amelynek falai történeteket őriznek – örömöket, mindennapi apróságokat, de néha tragédiákat is – sosem üres vászon.
A generációk váltakozása, a régi tulajdonosok jelenléte, a múlt csendje mind ott él a térben, és óvatosan kell bánni vele. Nem új építésről beszélünk, ahol mindent a nulláról lehet felépíteni, hanem olyan helyről, amelyben emberek történetei, örömei és bánatai hagyták nyomukat.
Érdekes ellentét: a corporate világban, amikor egy családi vállalkozásban generáció váltás történik, ma már szinte természetes, hogy külső coach vagy tanácsadó segít átívelni a váltást, hogy a tapasztalatok ne vesszenek el, és a folyamat zökkenőmentes legyen. Az otthonban azonban magunkra vagyunk utalva. Néha ez ijesztő, máskor felszabadító, de mindig személyes és teljesen egyedi.
Nem a téglák tartják a múltat. Talán az otthon nem a hely, hanem a mód, ahogyan jelen vagyunk benne.
Ahogy újra és újra visszatérünk, és újraértelmezzük mindazt, ami itt történt, ami bennünket formált, és ami által a múlt jelenként él velünk. Nekem az év vége nem lezárást hoz, hanem számvetést: mit viszünk tovább, mi az, amit elengedünk, mi az, ami a helyhez és önmagunkhoz való kapcsolatunkat formálja.
Mi is az otthon? Ott, ahol hazavárnak? Ahol automatikusan csatlakozol a wifire? Ezek a képek gyakran klisésnek tűnnek, és mégis valahol igazak, mert az otthon ezekben a mindennapi apróságokban jelenik meg, de nem kizárólagosan. Sokkal inkább figyelni arra, mi számít, mi ad biztonságot, mi ad örömöt.
Nem a wifi, nem a kutya, nem a könyvespolc teszi otthonná a helyet, hanem az a belső ritmus, amit együtt teremtünk a térrel, a tárgyakkal.
Sok munka van még, de már van új tető a régi emlékek felett.
Addig is tanulom, mit jelent az otthon: falról falra, nap mint nap, évről évre, a romok, a terveim és a gyerekkori emlékeim között, míg egyszer talán túl nem jutok a törmelék hegyen.
Az új évre kívánom mindannyiunknak, hogy ne a tárgyak, ne a falak határozzák meg az otthonunkat. Fektessünk élményekbe, teremtsünk esztétikus tereket, de ne legyünk a szépség rabjai. Legyen a kulcs a szívből jövő egyszerűség: értékeljük azt, amink van, és becsüljük a tárgyak mögött rejlő történeteket.
Boldog új évet kívánok mindenkinek!